Kerékpárral Kishegyen

És most egy májusi bejegyzésemet osztanám meg, ami eredetileg nem ide készült, de ideillik:

Szabadságomon három szerelmemből kettőt a bort és a kerékpározást sikerült csak összehozni egy napra, persze ezt sem tökéletesen, mert borozva nem lehet bringázni, viszont biciklivel borvidéket körbejárni nagyon is.  Az autóra felszereltem hát a bicajt és irányba vettem Balatonlellét. Azt terveztem, hogy ha nem is az egész Balatonboglári borvidéket, de legalább a leghíresebb tájait körbetekerem, így meglátogatom Kishegyet és

Kishegy nyugat felől

Rádpusztát Lellén, és Balatonbogláron megnézem a Gömbkilátót.  A tervhez hozzá tartozott, hogy a kishegyi csárdában eszek egy tál babgulyást, de ahogy az nálam lenni szokott a tervektől majd 100%-ban eltértem.

Először is feltekertem a Kishegyre, ahol nagyon szép birtokokat láttam, mindenhol a zöldellő szőlőtőkék ezrei, a jobbnál-jobb borászatok szebbnél-szebb pincészetei, és a több tucat kis hobbi szőlőskert egyzserű, tiszta és hangulatos portái tárultak a szemem elé. Az út szerencsére lépcsősen emelkedett: meredek, éles kanyaros szakasz után kevésbé meredek pihentető szakasz jött, majd újabb meredek még hosszabb kanyargós szakasz váltotta. Az úton egyszerre csak egy autó fér el, úgyhogy ha valaki autóval megy, s találkozik egy szembe jövővel valamelyiküknek bizony tolatnia kell az útból.

Miközben a kevésbé meredek, pihentető szakaszon „pihentem”, elhajtottam egy kajálda felé vezető út mellett, mely kajálda útbaigazító tábláján megnyugvással olvastam, hogy nyitva, így visszafelé jövet tudok majd enni és talán egy hosszúlépést is meginni.

És egy kanyar jobbra, s jött is a legnagyobb örömömre a következő szakasz. A meredekség okozta fájdalmat kárpótolta a bal kéz felől feltáruló kilátás a Balatonra és az északi partvidékre, majd egy enyhe kanyar után a szemben megjelenő kis barokk stílusú kápolna látványa. Egyelőre nem álltam meg, hanem folytattam utamat, mert fel akartam menni egyhuzamban a hegy tetejére.

A kápolna után újra egy pihentető szakasz következett, majd egy elágazásnál jobbra tartva, egy székely kapu alatt haladtam el. Itt megszűnt a szilárd útburkolat és újabb meredekebb kapató következett. Az utam felfelé egy sorompóval lezárt, mély erdővel ért véget, melyből kisugárzása nyomasztó érzéssel töltött el, mégis csendje nyugtatólag hatott. A sorompó melletti fán találtam egy kiírást „Vigyázat vadászat 2013” felirattal, ami miatt jobbnak láttam ebbe az irányba nem folytatni a tekerést, különben is a borászat vonzott a tájra, nem pedig az erdészet. Viszont találtam egy kis erdei játszóteret egy magaslessel a sorompónál, ahol gondoltam megpihenek, és elkezdem fotózni a tájat a magaslesről. Elő is készítettem a gépet, beállítgattam rajta a tájkép fotózó automatikát, s felmásztam a lesre, de akadt egy kis bökkenő. A lesből nem lehetett kilátni a fák fölé. Na bumm. Tájképfotózás elmaradt, gép vissza a tarisznyába, irány lefelé.

Rádpusztai tavak

Visszafelé haladva viszont találtam jó kis állásokat, itt csattogtattam is párat. Leérve a székely kapuhoz elfordultam az elágazás másik irányába, ami a domb másik, Rádpuszta felé néző oldalán vezetett volna le, de valamiért nem volt kedvem arrafelé menni még, viszont rendkívüli kilátás nyílott innen is a Balatonra – még Tihany is kirajzolódott a távolban – és a rádpusztai tavakra, így itt is készítettem pár fotót, majd megfordultam, hogy a kápolnát is megvizsgáljam közelebbről.

Nem vagyok vallásos, sőt erősen vallásellenes nézeteim vannak, viszont rajongok a régiségekért és a történelemért, így a régi kápolnákat is szívesen megnézem, főleg az olyan kis ékszerdobozt, mint ezt, mely Kishegy ékköveként épült bele a tájba. Nem tudtam meg róla, mikor épült, de azt igen, hogy egy

Kishegyi kápolna

1815-ös okiratban már szerepelt, mint báró Majthényi György (1684-1749) által építtetett kápolna és a 30 kg-os harangját  1784 október 11-én szentelte meg Marcaliban Bíró Márton püspök. 1845-ben Széchenyi Ferenc gróf birtokába került Kishegy a kápolnával együtt, erről az oltáron felfedezhető Széchenyi címer is tanúskodik. A kápolna mellett láttam egy szép kis szőlőültetvényt, mely elég kontrasztos látvány volt szépen metszett tőkékkel és derékig érő gazzal. Remélem nem valami családi tragédia áll az ültetvény elhanyagolása mögött.

A kápolna látogatás után legurultam a hegyről amerre jöttem, de még nem ugrottam be a csárdába, mert nem voltam éhes, gondoltam majd visszafelé vagy valahol úgyis találok valami hasonlót. Hát nem találtam, ugyanis leérve a hegyről vettem egy hajtűkanyart a szőlőterületek felé, be a mezőbe, ahol amerre a szem ellát mindenfelé csak szőlőtőkék százezrei sorakoznak. Ezek a végtelen szőlőültetvények kisebb-nagyobb szőlészetek, borászatok birtokai, és ki-ki a saját tudásának, ötletének megfelelően gondozza az egymástól el nem kerített szőlőket. Jó érzéssel töltött el a látvány, amikor családokat láttam a szőleik között a zöldmunkákat végezni, s láttam a sor elején felakasztott szatyrokból kilógó szódásszifonokat, borosüvegeket, melyekből el tudom képzelni milyen jólesően isznak egy-egy fröccsöt e tikkasztóan meleg májusi, dolgos nap közben. Lassan elfogyott a betonút

Ismeretlen növény

a kerék alatt, de nem fordultam meg, inkább folytattam az utat a földes úton. Nehéz volt haladni rajta, mert
homokos volt és helyenként akár 8-10 cm-es mély homokon kellett áthaladni, és ez olyan, mintha ugyanilyen mély friss hóban kellene menni. Sok-sok kilómétert tekertem itt az ültetvények között elágazó utakon. Jól éreztem magam, mert csend volt, kellemes meleg, és valami növénynek a nagyon kellemes friss, édeskés illata. Nem sikerült rájönnöm, mié lehetett. Nem sikerült rájönnöm továbbá, hogy mi lehetett az a növény, amit pár helyen láttam, búza szerűen táblába ültetve. Olyan magas volt majdnem, mint én, kalászos, mint a búza, de apró magvakkal, és olyan szára volt, mint a nádnak, csak jóval vékonyabb. (Ha valaki tudja, mi ez várom az e-mail-t)

Hamarosan kiértem egy betonútra, melyen balra fordulval elérkeztem egy fa emléktáblához, mely Jellasics bán seregére mért 1848-as rajtaütés áldozatainak állít emléket. Tovább tekerve újabb homokos földút következett, de már nem túl hosszan. Kiértem egy faluban, de nem igazán tudtam hol vagyok, úgy sejtettem

Szőlőskislak vagy Szőlősgyörök lehet. Sejtelmem beigazolódott, Szőlőskislak volt. Elindultam hát Boglár irányába, hogy feltekerjek a Gömbkilátóhoz, egyek valamit és vegyek valahol valami jó kis illatos boglári Irsai Olivért. Útközben bal kéz felől megnyugodva észleltem egy búrjánzó kajszi „erdőn”, hogy idén minden adott, hogy jó termés, ezért jó pálinka legyen. A Gömbkilátóhoz nem tekertem végül fel, mert nagy munkálatok folytak ott, valami bobpályát építenek a dombra, sebaj már amúgy is elég fáradt voltam kilátózgatni, inkább a benti utcákban tekertem sík terepen pihenésként, emlékezve gyerekkorom nyaraira.

Emlékezés és a pihentető, parti hűs utcák betekerése után elindultam vissza a kocsihoz útbaejtve Boglár főútján található borkimérést, hátha tartanak Irsait. Tartottak. Nagyon finom, illatos, testes fehérbor lágy savakkal, igazi nekem való nyári bor. Sajnos elfelejtettem megkérdezni, mi a pincészetük neve, mert én valamiért azt hittem, hogy a Bujdosó pincészethez tartoznak, de megtudtam, hogy az Irsai Olivér szőlejük a Balatonboglári Borgazdaság mellett van, így pont amellett tekertem el befelé jövet, meg hogy jobbára fehér boraik vannak, de szokott lenni még Merlot és Zweigelt háziasításából is, de még nem hozták le az elárusító helyre. Abban pedig nem adtak igazat, hogy a boglári vörösborok kevésbé testesek, mert azért előfordul töményebb, testesebb karakterű vörösbor is köztük, csak én nem találkoztam még vele életem eddigi rövid borvadász szakaszában.