Látogatás Tamás Bátyánál (2012)

A minap eszembe jutott első évfordulónk Mónikával, mikor is Villányba mentünk megünnepelni (azóta is úgy érzem, magamat leptem meg leginkább ezzel a villányi kiruccanással), és egy, a Vinatus-nál elköltött hihetetlenül finom vacsora, ahol életem addig legfinomabb vörös cuvée-jét ittam a vadpörköltemhez, s talán ekkor egy új irányt vett az életem (életünk), mert azóta érzem úgy, hogy a BOR nemcsak a kedvenc italom, hanem hogy életküldetésem is (no de erről majd egyszer bővebben). Szóval a vacsora után bejártuk a villányi pincesort és a környező utcákat, s be-be tértünk pincészetekhez, kóstolgattunk, beszélgettünk a tulajokkal, majd miután lefordultunk a pincesor utcájáról, már hosszú séta után sem találtunk megfelelő italmérést, ráakadtunk egy nyitott kapura, melyen egy tábla jelezte, hogy egy pincészet, fogadó vagy borozó bejárata, mi meg bementünk. A befelé vezető úton bal kéz felől a lakóépületet elhagyva, hátul találtuk a valamiféle futónövénnyel befuttatott, rusztikus présházat barna zsalugáteres ablakkal és ajtóval, az épület előtt álló régi préssel. A présház ajtaja sajnos zárva volt, ezért megfordultunk és elindultunk ki a kapun, de ekkor a házból kijött egy harminc év körüli srác - mint később kiderült a tulaj veje -, s miután bemutatkoztunk egymásnak és elmondtuk, hogy borkóstolási szándékkal érkeztünk, szívélyesen beinvitált minket a présházukba, a történelem és a bor közös szentélyébe. A présházba lépve félhomály fogadott minket, amit a a vendéglátónk néhány gyertya gyújtásával tett kicsit világosabbá, és hangulatosabbá. Amint hozzászoktunk a fényviszonyokhoz, megfigyelhettük a présház berendezését. A falakon körbe képek, XVII. századi fegyverek és borversenyek helyezéseiről árulkodó oklevelek tömkelege, a fal alig látszott ki mögülük, annyi volt. A képek törökverő tábornokokat ábrázoltak, akik vezették azt a kulcsfontosságú csatát, melyet a Szent Liga csapatai vívtak a törökök ellen Jammertal völgyében, ahol Tamás bátyáék szőlőültetvényei is találhatók. Egyébként a pincészet ezeknek a hősöknek állít emléket a boraik palackjain is, ugyanis a különböző fajta boraik címkéin más-más tábornok arcképe látható. A présházban 5-8 faasztal köré várnak vendégeket, de akkor csak mi voltunk, s a pince bejáratához közel foglaltunk helyet, ahol a kóstoló el is kezdődött. Egymás után kóstolgattuk a finomabbnál finomabb vörösborokat, de nem tudnám felidézni ennyi idő után, melyek voltak azok. Közben elbeszélgettünk a pincészetről, a szőlőkről, a borkereskedelemről. Ekkor tudtuk meg Jammertal, azaz a Siralom-völgye történelmi jelentőségét is. Jó ideje ódzkodom a kékoportótól valamiért, de itt olyan finomat ittam, amilyet talán még soha. Ennek ellenére nem abból hoztam, hanem egy muzeális 2004-es merlot-t, és egy 2011-es cabernet fanc-t. Sajnos ezekről nem tudok kóstolási tudósítást írni, ezért (is) vissza kell majd térni valamikor. Már tervben van, hogy tavasszal megyünk, akkor biztosan betérünk ide újból. Nemcsak azért érdemes ellátogatni Tamás Bátya Pincéjébe, hogy jó borokat kóstolhassunk, hanem hogy a jó bor társaságában merengjünk el a történelmen egy erre inspirálóan berendezett, az emberre már-már mágikusan ható présházban.