Borvidék a Zselicben - Szalacska

Szalacska egy kis szőlőhegy, ahol nagyon lelkes, nagyon barátságos, nagyon szorgalmas kis társaság tevékenykedik és a maguk szerény eszközeikkel jóivású, jellegzetes, kifejezetten gyümölcsös borokat termelnek. Túráztunk, ismerkedtünk, kóstoltunk.

Pár héttel ezelőttig fogalmam se volt róla, hogy Kaposvár közvetlen közeléig nyúlik egyik neves borvidékünk, a Balatonboglári (vagy Dél-Balatoni) borvidék határa, ugyanis a borvidék három körzetből tevődik össze. A legfontosabb körzet természetesen a Balatonlellei körzet, ahová az ismertebb dél-balatoni bortermelő települések is tartoznak, mint például Balatonboglár, Balatonlelle, Szőlősgyörök, Balatonszemes stb. A második a Kaposi körzet, ahová tulajdonképpen a Kaposvár és Dombóvár közötti, a Zselici dombvidék északi részén, a Kapos folyó mentén fekvő települések tartoznak pl: Kaposhomok, Kaposkeresztúr, Mosdós, Nagyberki, Kercseliget, Szabadi, Csoma. A harmadik pedig a Marcali körzet, mely Balatonkeresztúrtól kezdődik és Kéthelyen, Marcalin, Somogysámsonon keresztül elhúzódik egészen a megye és az ország déli határáig, Csurgóig. Böngészgetés, nyomozgatás közben találtam is egy kis egyesületet, amely tagjai bár nem vágynak komoly borász babérokra, mégis komolyan veszik a borkészítés művészetét, szeretik és tisztelik a természetet, a hagyományokat és a hely történelmét, építészeti örökségeit. Eme egyesület a Nagyberkitől néhány kilométerre délre fekvő, a Krisztus előtti idők óta lakott és művelt „hegyen”, a Szalacska-hegyen tevékenykedik, és termeli az isteni nedűt, a bort. A hely speciális mikroklímával rendelkezik (kiemelkedik a Kapos folyó okozta pára fölé, egész nap éri a napsütés, szellős elhelyezkedés, jó talajadottságok), ezért különösen alkalmas a szőlőtermelésre, külön borvidék státuszt azonban nem kaphatnak, mivel szövetkezve a szomszédos termelőkkel sem érnék el a magyarországi borvidékek szabályozásával foglalkozó törvény minimális területi határát, a 250 ha-t. Persze ez mit sem változtat lelkesedésükön, hiszen szenvedélyük a borászat, nem a megélhetésük.

„Idegenvezetőnk” Böjte István volt, aki a Szalacskai Borbarát Egyesület elnöke és persze szintén amatőr borász. Hivatása íróasztalhoz köti, ezért ha teheti, minden szabadidejét kint tölti párjával a hegyen és alakítgatják, formálgatják kis birtokukat, hogy az minél barátságosabb és otthonosabb legyen, és amikor pedig a kerti munkáknak van ideje, kellő odafigyeléssel, precizitással végzik el azt is. Erről tanúskodik a gondosan felásott szőlő ültetvény, mely körül a vízelvezetés is meg van oldva, hogy nagyobb esőzésekkor a lezúduló víz ne tegyen kárt a szőlőtőkékben, és a gondosan metszett, Moser kordonos művelésű tőkék, mely mód tulajdonképpen az egész szőlőhegyre jellemző. Idegenvezetőnk mellé kíséretet is kaptunk, többek között Nagy Kálmánt, aki csodálatos, szépen rendezett birtokával, 48-as forradalom korabeli présházával – mely oldalhomlokzatát felesége, Noémi népi motívumokkal díszített -, és kecskéivel bűvölt el minket.

István és néhány lelkes tagból álló kíséretünk (Furián Ernő, Pinkóczi József és Heizler János) – a kiadós bográcspörkölt ebéd után – körbevezetett bennünket Szalacska körül, és bemutatták történelmi emlékeit. Szalacska a Kr.e. VIII. század óta lakott terület volt (bár kerültek elő még jóval korábbi bronz leletek is), sőt Szalacska nem más, mint egy kelták által épített kora vaskori földvár.  E földvár kb. 7-10 méter magas, É-D-i irányban 900 méter, K-NY-i irányban 600 méter kiterjedésű meredek sánc, melynek falai közét a Kapos folyó körüli mocsaras, tőzeges talajjal töltötték fel, és alakították gyakorlatilag vízszintesre. Ez a talaj ezért sokkal jobb adottságokkal rendelkezik, mint a szomszédos Kata-hegyé, ráadásul a vízzáró rétegek szerencsés elhelyezkedése is segíti a talaj vízháztartását és teszi még termékenyebbé a területet. A vár északi falán sétálva jól látszik még egy-egy töltés kb. 20-30 méterre a várfaltól, mely egyes elméletek szerint szintén a védelmet szolgálta. Szerintem a rohamozó ellenség lelassítása lehetett a célja, hogy könnyebben lenyilazhassák őket a védők. Kicsit tovább sétálva megszakad a fal, valószínűleg a Pap-forrás vize vájta ki az útját a falon keresztül, melyet a vár lakói akartak a falakon belül tudni, hogy a lakosság vízellátását biztosítani tudják egy ostrom alkalmával. Ezután felmásztunk a Szalacskától úgy 200 méterrel északra fekvő dombra, melyen kelta halomsírok tömkelege volt látható. Megtudtuk még, hogy minden bizonnyal Szalacska volt a fővárosa a korabeli Hallstatti kultúrának Pannóniában, mivel nagyszámú (több, mint 110) halomsír mellett komoly fémmegmunkálásról tanúskodó leletek is előkerültek, többek között egy korabeli pénzverde is, mellyel a Macedón ezüst tetradrachmát utánozták. Sajnos a leletek többsége a II. világháború során megsemmisült egy bombázásban, és az újabb régészeti ásatások már nem hoztak ilyen nagyszámú fémleletet. Visszafelé az utolsó állomás három löszfalba vájt, már használaton kívüli pince volt, mely már talán két évszázada is bírja az idő vasfogát.

Egy kis pihenő Kálmánnál - az egyik legnagyobb birtokkal rendelkező gazdánál – és néhány pohár finom vegyes fehérbor elfogyasztása után meglátogattuk a hegy ékkövét, a Szent Antal Kápolnát, ami feltehetőleg 1773-ban épült a nagyberki kastély építésének maradék anyagaiból. A túránkat István birtokán zártuk, ahol miután körbevezetett bennünket és bemutatta szőlejét, a kilátást a keleti völgy felé és a saját kézzel, múlt század eleji téglagyárak jelzett tégláiból épített kemencéjét, bevezetett minket a patinás tisztaságú, új, de rusztikus kialakítású présházába, majd lementünk a borász szentélyébe, a pincébe, és kóstolókat kaptunk a legjobb boraiból. Elsőnek egy gyümölcsös, testes fehér házasítást ittunk remek savakkal, majd egy kifejezetten kellemes, üdítő rozét – amit hibája miatt kóstoltunk, de persze hiba nem volt benne -, végül pedig egy vöröset. István büszkén mutatta meg nekünk pincéje falán a nemes pincepenészt, mely idehaza csak a Tokaji borvidék pincéiben jellemző. Ennek a penésznek jelentős szerepe van a pince klímájának alakításában, ugyanis vastag szivacsos felülete a páratartalmat képes szabályozni olyan szintre, mely páratartalom a borok érésére, tárolására teszi a lehető legalkalmasabbá a pincét. A három pohár bor után szinte úgy tántorogtunk ki a pincéből és visszatértünk a Nagy Kálmán birtokán lévő présházba, ami a lovagterem nevet viseli, mivel a közös rendezvényeknek itt van a legalkalmasabb, legnagyobb létszámot befogadni képes hely. Búcsúzkodásképp persze a Szent János áldás még elhangzott – ami egy pohár bor elfogyasztását vonta magával –, majd jókedvvel és élményekkel megittasulva távoztunk.

Szalacska egy kis szőlőhegy, ahol nagyon lelkes, nagyon barátságos, nagyon szorgalmas kis társaság tevékenykedik és a maguk szerény eszközeikkel jóivású, jellegzetes, kifejezetten gyümölcsös borokat termelnek. Itt tudatosult bennem, hogy mekkora nagy kincs is az, ha az ember rendelkezik egy kis birtokkal, ahol azonosulhat a természettel, netán – mint itt is - a történelem részének érezheti magát, és kikapcsolódásként elvonulva a civilizáció zajától, jóleső fizikai munkával előállíthat, alkothat valamit, ami kifejezett boldogsággal tölti el, és elmondhatja, hogy az élete nem a hiábavalóságé.