Kadarkaland

Mindenképp valami gyümölcsös, savhangsúlyos vörösbort ittam volna a hétvégén. Bár már az idejét sem tudom, mikor töltöttem a poharamba nagytestű vörösbort, pedig ilyenkor télvíz idején inkább annak lenne a divatja, én most egyszerűen nem kívánom. A tavalyi WSET alapfok és persze a pécsi Borszemináriumok óta érzem, hogy kitárult előttem a borvilág, sokkal kísérletezgetőbb vagyok, mint azelőtt. Néhány éve még el sem tudtam volna képzelni magamról, hogy a boltból ne egy villányi cabernet-vel, merlot-val vagy vörös cuveé-vel térjek haza. Ez mára megváltozott. Rájöttem, hogy nincs kedvenc vagy kevésbé kedvenc borfajta. Inkább hangulatok vannak, belső hangok, melyek sugallják, mikor, mi esne jól a szervezetemnek, én pedig hallgatok rájuk. 

Úgy tértem be tehát a vinotékába, hogy nagyjából tudtam, mit szeretnék: kékfrankos, kadarka vagy pinot noir (bár pinot-ból még nem ittam igazán gyümölcsöset kivéve talán a Juhászék-féle rozét). Aztán elkezdtem válogatni. Na nem volt nagy szelekció, mivel a boltban egy kört futva rögtön a Szekszárdi borvidék borait kínáló polcnál ragadtam le Takler Feri bácsi és Mészáros Pál különböző versenyeket nyert frankosait mustrálgatva. Azonban hó végén kétszer is meggondolja az ember, hogy mennyire is kell neki az aranyérmes, ilyen-olyan „selection” meg „reserve” bor, így letettem a kékfrankosról, főleg, amikor megpillantottam az említettek mellett a Takler Pincészet 2012-es Kadarkáját.  Már az év végi ünnepekben elvarázsolt a kadarka lágy gyümölcsösségével, lendületes savaival, fűszerességével és könnyed textúrájával, amikor egy egri kadarka sillert kóstoltam Tóth Ferenctől. Borszemináriumi kóstolókból is rémlett jóízű kadarka, meg valamikor régen egy Bodri-féle, ami akkor nem igazán nyerte el a tetszésemet, akárcsak egy étteremben a rántott húshoz rosszul megválasztott Mészáros Pál kadarkája. Ez akkor olyan rossz választás volt, hogy kábé két év kellett hozzá, hogy ne húzzam félre a számat, hacsak meghallom a kadarka szót. Szóval volt jó és rossz élmény is vele kapcsolatban, ám az utóbbi idők élményei, avagy a már tudatos borkóstolás élményei mégiscsak mérvadóbbak a régi, teljesen világtalan borrajongó tapasztalatainál. 

Így hát levettem ezt a kadarkát a polcról, nem volt ugyan sokkal olcsóbb, mint a kékfrankosok, de legalább az általam borért szívesen kiadható összeg fájdalomküszöbe alá árazták. 

A kadarkáról olvastam, hogy a XIX. században és a második világháború előtti időkben nagy népszerűségnek örvendett, ám a háború után jelentősen visszaesett a termesztése és csak az elmúlt tizenegynéhány évben kezdték el újra felfedezni. Szebbnél szebb borok készülnek belőle, ennek köszönhetően pedig egyre népszerűbb a fogyasztók körében is. Négy borvidékünkön jellemző leginkább: az Egri, a Kunsági, a Villányi és a Szekszárdi borvidéken. Talajtól függően más és más arcát mutatja a bor, úgyhogy érdemes a különböző borvidékeken termett fajtákat végigkóstolni.

No, de Takler Pince – Kadarka 2012:

Színe éppen nem silleres, tehát közepestől halványabb intenzitású rubin szín. Pici glicerinesség rajzol boltíveket a pohár falára, miután meglötyögtettük a bort. Illata intenzív, cseresznyés, fás, ingerlően fűszeres. Ízében lendületes savak hívják elő a bor gyümölcsösségét és tartják is hosszan a szánkban, miközben keleti fűszerek pikantériája és enyhén fanyarkás tannin teszi a borozgatást kifejezetten izgalmassá. Kifogástalan küllem, karakteres illat és íz aromák, könnyed test, hosszú lecsengés. Barátságos, kedélyre hangoló, üdítő beszélgetőbor. 91 pont.