A mesebeli borvidék, mely vár is, meg nem is

Tél vége felé közeledve, várva a szikrázó napsütést, a langyos tavaszi szellővel érkező áprilist, egy utazáson törtük a fejünket. Minimális wellness lehetőség, csend, bor és jó ár-érték arány voltak az elvárásaink. A bor miatt közeli, általunk még ismeretlen borvidéket kellett választanunk. Internetes kereséseink folytán, és preferenciáink alapján két borvidékre, a sopronira és a hajós-bajaira szűkült az alternatívák listája. Sopronban azonban nem találtunk szimpatikus szállást, ellenben Császártöltésen, Hajós szomszédtelepülésén, a borvidék északi határán egy látszólag igen hangulatos, szép és viszonylag új wellness szállodát görgetett elénk a böngésző keresőmechanizmusa.

A Pincelakat Borház és Szálloda be is váltotta hozzá fűzött reményeinket, és szerencsére nem tartották boraikat lakat alatt, vagy legalábbis kedvünkért - főleg az enyémért - igen gyakran kinyitották azt. A hotelban minden magunkfajtának való kikapcsolódási lehetőség a rendelkezésünkre állt: medence, jakuzzi, konditerem, szauna, kártyaasztal, biliárd, bérelhető kerékpár és persze bor. A szállodában négy saját termelésű bort volt alkalmam kóstolni. Az egyik egy szép, könnyed, illatban és zamatban gazdag primőr Irsai, aztán egy érettebb jegyeket mutató 2013-as különleges barackos, dinnyés aromákat hordozó, ízében fűszeres, közepesen telt, s nem túl hosszú cserszegi, vörösek közül pedig a "Lakat" és az "Albi" cuvéek. Mindkettő egyazon fajtákból készült házasítás: kékfrankos, cabernet sauvignon és merlot. Az "Albi" egy testes, tanninban gazdag, igazán férfias bor, illatban szép feketebogyós jegyekkel, ám a korty mindenképp ételt kíván a magas, picit talán még nyers tanninja miatt. A "Lakat" több merlot-val készült, így lágyabb karakterű, élénkebb, lendületesebb bort ízlelhettünk benne. Én előszeretettel kortyolgattam eme utóbbit, mert egy nagyon szép puncsos, marcipános illat kísérte a szedres, bogyós gyümis vonalat. Ízben bársonyos, jó arányokkal büszkélkedő, harmonikus bor nagyon szép savgerinccel, gyümölcsös zamatokkal, melyet ízében is szépen egészít ki a puncsos karakter.

A császártöltési pincefaluban 

Abban a hitben voltam, hogy ha Hajós - a borvidék egyik névadójának - a szomszédságában egy ilyen, a kommunikációjában borvidéki turizmusra építő szálloda serénykedik, akkor Hajóson bizonyára pörög a borélet. Azonban mindjárt az első napon csalódnom kellett, ugyanis az egyik hajósi étteremben a kiváló pacalpörköltem mellé csupán csak szódát kortyolhattam, mivel helyi bort nem tartanak, csak egy badacsonyi és egri kommerszet gyártó borgyár gyártmányait, amiből maximum strandon vagyok hajlandó inni, de csakis hosszúlépést. 

Szt. Orbán szobra a Pincefalu főterén

Aztán az ott tartózkodásunk harmadik napján áttekertünk biciklivel Hajósra. Hogy minél több időt tölthessünk a természetben, minél többet láthassunk a Dunán onnani világból és hogy a forgalmas 54-es főutat elkerüljük, a hátsó földutat választottuk a túránk céljának eléréséhez. A hit, mely bennem mind erősebben buzgott ahogy közelítettünk a hajósi pincefalu felé, miszerint gyümölcsös, pincehideg fehérborok, rozék és tüzes vörösek (mármint borok) várnak bennünket, úgy omlott össze a pincék között biciklizgetve, mint ahogy a magyar királyi hadak ellenállása Mohácsnál 1526 augusztusában. Most képzelje el a kedves olvasó: átérünk a tikkasztó áprilisi melegben (ráadásul immár gyalog, ugyanis defektet kaptam) a pincefalut Hajóssal összekötő útra. Várként magasodik fölénk az 1200 pincéből álló pincefalu teljes, gyönyörű valójában. Szomjaztunk. Vízzel próbáltuk oltani, de hiába. Borra voltunk szomjasak, csak az olthatta ezt a szomjat. De először is egy jó hideg hosszúlépés. Szinte láttam magam előtt, hogy az 1200 pincéből álló falu főterén, a Szt. Orbán szobornál, a kis pincékből nyíló teraszokon és a pincék hűvösében oltjuk a szomjunk és kóstolgatjuk a kisebb-nagyobb termelők különböző módon iskolázott homoki borait. Nem így lett. Egyetlen pince sem volt nyitva. Az 1200-ból kábé 400-at, melyek az útról legkönnyebben megközelíthetők voltak pedig végignéztünk. Hiába. Egyetlen helyen láttunk a nyitott zsalun feltüntetve kóstolási repertoárt, no oda be is csengettünk, de semmi válasz. Mintha bujkáltak volna előlünk, vevők elől. Így az egyetlen hely, ahová beülhettünk a Judit Panzió kis étterme volt, ahol azonban igazán kiváló Koch borokat lehetett kortyolgatni. A legtetszetősebb tétel egy 2011-es barrique hordóban érlelt Cabernet Sauvignon volt. Mély rubin szín, illatában fekete ribizli és eukaliptusz. Ízlelve közepes test, szép savgerinc, illatjegyeivel harmonikus zamat, összetevőiben egyensúly és hosszú utóíz. Csillagos ötös! Itt tudtuk meg, hogy a pincefalut nem úgy kell elképzelni, mint millió-egy borászat kis kóstoltató pincéinek a gyűjtőhelyét. Ezek a pincék többségében magánszemélyek tulajdonában vannak, és amit termelnek bort - ha ugyan termelnek - nem eladásra, hanem csakis magáncélra szánják. Tehát a többség hobbiborász. Aki meg üzleti céllal termel, az meg azért nem nyit kóstolópincét, mert nincs akkora turistaforgalom, hogy érdemes legyen decis betérőkért személyzetet és minden követelményeknek megfelelő vendéglátóhelyet fenntartani. 

No de csukott pincék nem is hoznak turistát. Szerintem pedig egy kis áldozattal, összefogással, jó marketinggel itt is fellendülne a borturizmus, a kérdés, hogy akarják-e. Mert a borok jók, simán versenybe szállhatnak bármelyik borvidékünkkel, ezt eredmények is igazolják, elég csak Koch Csaba tevékenységét és sikereit figyelnünk. Valami mozgolódás azért látszik, hiszen a borhotel sem véletlenül épült az elmúlt években és a sajtóban is egyre többet olvasni Hajós-Bajáról. Én szurkolok, hogy mikor legközelebb néhány év múlva visszatérünk, ne csak csukott pinceajtók várjanak bennünket.